Meztelen utcán csikorog a szél:
Nagyheti szél: Feszítsd meg-et
sziszeg.
Az ibolyákat a hegyoldalon
Elföldeli az áprilisi hó.
Amerre nézek, hallok és lehellek
Sziszeg felém és csikorog felém
A halhatatlan kérdőjel: A Kígyó.
No te bolond poéta!
– hát megint?-
Nem is megint: még mindig
itt vagyunk?
Nem is, hogy én, – hisz én
itthon vagyok! –
De, hogy még te is erre
sündörögsz!
Jó-jó, hiszen találkoztunk elégszer!
Emlékezem én jól a megyeri dombra,
Legénykorod butuska pásztorára:
Derekasan megszorongattuk ott
Egymás nyakát, – de az okosabb enged,
Utoljára is én hallgattam el.
Aztán megint kilencszázharmincnyolcban,
Azon a csillagszóró éjszakán,
Mikor lila stólában hajnalig
ültél a Hősök Angyala tövében
És boldogan térdeltek elibéd
A világ valamennyi nemzetének
Férfiai (csak kettőt sikerült
Vissza tartanom a Közös Kehelytől).
Mögötted álltam egész éjszaka,
De szólnom akkor nem engedtetett:
Egy éjre akkor megfogyatkozott
A napfogyatkozás. És láttalak
Az egyedüllét zsongó erdejében
Az ihlet égverő hegyhomlokán:
Fejed felett csapkodva repdesett
Szivárványírta szárnyain a Vers.
És sokszor találkoztunk mi ketten
Ne emlegessük… fő, hogy itt vagyunk.
Azaz, hogy te, meg én, – de hova lett
Az ezer sátor és a nyolcezer
Szép kis magyar, és hova lett
A Lánchíd szívén trónoló Kehely?
És hol vannak a lobbanó szemek,
Amikben tűzzel tükrözött a dal?
Mondd, hova lettek? De hisz olyan mindegy,
Mi falta be: tűzláng-e vagy szemétdomb,
A bimbót együtt a komisz fagyönggyel,
Gyümölcsöt a ganéjjal. Nincsenek!
De mit beszéljek?! Forog a kerék
És van ideje életnek, halálnak,
Istennek is, meg…
Ez most az enyém,
Nem a tiéd. Pusztulj belőle!
Nem!
Hazudsz, hazudsz, az idő Istené!
Van ideje életnek, van halálnak,
De Benne élünk és Belé halunk.
Hát hogy lehetne nem virrasztanom,
Nagypéntek is van: elharapja nyelvét
Csengő harang s az elnémult Misét
Csukló kereplők kísérik a sírba.
De a sekrestye kisöpört zugában
Repesve várja a Húsvét Gyertya,
Hogy az oltárra szálljon, fellobogni
A Boldog bűnnek az Alleluját.
Minden Istené, minden Istené!
Mi vagyok én, hogy nemet mondjak arra,
Amire legyen-t mondott az Ige?
És mi van, amit nem ez a legyen
Hívott levővé, és ki van, aki
Nem a legyen levésén dolgozik?
A mindenségben nincsen munka más:
Az Isten nagy Kalandja egyedül
És ezen belül az én csepp kalandom.
Hát hogyne állnám, most és mindörökké
Amit a Terv elé ír szabadon!
Megyek, futok sorsom görbéin át
Az Isten ujja írta egyenesben.
Odamentek és odamennek ők is
Előbb-utóbb, a szépek és a jók,
A nyolcezer, meg a nyolcmillió.
Azon az úton mentek ők is el.
Ki egyenest, ki útvesztőkön át.
Az egyik énekelve, szabadon,
A másikat az ösztön karikása
Tereli arra, mint rúgós csikót.
Van, aki mankón, van aki rabautón,
Vagy ólomzáras bűzhödő vagonban,
De megtalálja mindenük a helyét
A Világút rengeteg betonján,
A Rajz szerint. – Nem, nem haltak meg ők!
Amerre nézek, utcán, ablakon
Templomhomályból, börtönrács mögül,
Futószik mellől, lobogók alól,
Tárnák torkából, szomjazó mezőkről
S az integető horizont ködéből:
ők néznek reám: ők és fiaik,
Lélekben eggyek, Szentlélekben eggyek.
A földre hajtom remegő fűlem:
Hallom, hallom pihegni és dobogni
A pattanásra szomjazó magot!
A magot, melynek elvetője voltam:
Jó helyről vettem, és jó földbe hullott:
Nem félek fagytól, egértől, aszálytól, –
Illő időben országosra nyitja
Tömlői mellét a nagy Öntöző,
És ád esőt és napot és malasztot
És mindent bölcsen és törvényesen.
Az én törvényem itt: virrasztani
És imádkozni és menni utamon.
És hogy ne mennék most is boldogan,
Minden hajnalban újuló inakkal,
Mint nászteremből ifjú óriás.
Útvonalam fölséges labirintja
Ki van göngyölve szívem asztalán.
Magam rajzoltam repeső kezemmel,
De vállamon keresztül ujjamat
Kézzel vezette a Kigondoló.
És ő is indított az útra el:
Megveregette a napszítt gyerekarcom,
És feltarisznyált minden úti jóval,
Botot, térképet adott a kezembe
S csak annyit mondott:
Mitte sapientem!
Hatvan kanyart megjártam becsülettel. –
Most mondanám fel a szolgálatot,
Most, mikor éppen kezdem érzeni,
Hogy kellek, jó vagyok ez istenáldott,
Istenszerette, ember-nem-szerette,
Maga-feladta, Isten-fel-nem-adta
Szegény hétrongyos drága szent hazának!
Most, most, mikor a fél kezem öt ujja
Sok megolvasni: még hányan vagyunk!
Most, most, mikor a szomjas böjti szél,
A száraz ég, a tikkadt utca-járda,
Elmorzsolódó és épülő romok
És halovány piros emberek
Mind egyet sír, egyet rikolt felém:
A Krisztus, a Krisztus, a Krisztus nevét!
Most, most, mikor mást álomban sem hallok,
Csak őt… Menjetek… Vegyétek a Lelket!…
Ingyen kaptátok, adjátok is ingyen…
Minden népnek… Vegyétek és vigyétek…
Most a nagyhéten, most álljak ki én?
Most, most, amikor… Jaj, Kígyó, el ne hallgass,
Hiszen káromló nyelved tűhegyével
Te is csak őt, csak őt mondod nekem.
Minden népeknek, Minden embereknek.
Az igét is, a kelyhet is, a dalt is!
Jaj, el ne hallgass, el ne távozz tőlem,
Sziszegj és szúrj és ostorozz, netán
Elnehezedjék pillám a sötétben
S pihenni dőljek. – Vettem és viszem.
Kísérj, Kísértő! Köszönöm.
Gyerünk.