Sík Sándor: Megyeri hitvallás 1949-ben

Meztelen utcán csikorog a szél:
Nagyheti szél: Feszítsd meg-et
sziszeg.
Az ibolyákat a hegyoldalon
Elföldeli az áprilisi hó.
Amerre nézek, hallok és lehellek
Sziszeg felém és csikorog felém
A halhatatlan kérdőjel: A Kígyó.

No te bolond poéta!
– hát megint?-
Nem is megint: még mindig
itt vagyunk?
Nem is, hogy én, – hisz én
itthon vagyok! –
De, hogy még te is erre
sündörögsz!
Jó-jó, hiszen találkoztunk elégszer!
Emlékezem én jól a megyeri dombra,
Legénykorod butuska pásztorára:
Derekasan megszorongattuk ott
Egymás nyakát, – de az okosabb enged,
Utoljára is én hallgattam el.
Aztán megint kilencszázharmincnyolcban,
Azon a csillagszóró éjszakán,
Mikor lila stólában hajnalig
ültél a Hősök Angyala tövében
És boldogan térdeltek elibéd
A világ valamennyi nemzetének
Férfiai (csak kettőt sikerült
Vissza tartanom a Közös Kehelytől).
Mögötted álltam egész éjszaka,
De szólnom akkor nem engedtetett:
Egy éjre akkor megfogyatkozott
A napfogyatkozás. És láttalak
Az egyedüllét zsongó erdejében
Az ihlet égverő hegyhomlokán:
Fejed felett csapkodva repdesett
Szivárványí­rta szárnyain a Vers.

És sokszor találkoztunk mi ketten
Ne emlegessük… fő, hogy itt vagyunk.
Azaz, hogy te, meg én, – de hova lett
Az ezer sátor és a nyolcezer
Szép kis magyar, és hova lett
A Lánchí­d szí­vén trónoló Kehely?
És hol vannak a lobbanó szemek,
Amikben tűzzel tükrözött a dal?
Mondd, hova lettek? De hisz olyan mindegy,
Mi falta be: tűzláng-e vagy szemétdomb,
A bimbót együtt a komisz fagyönggyel,
Gyümölcsöt a ganéjjal. Nincsenek!
De mit beszéljek?! Forog a kerék
És van ideje életnek, halálnak,
Istennek is, meg…
Ez most az enyém,
Nem a tiéd. Pusztulj belőle!
Nem!
Hazudsz, hazudsz, az idő Istené!
Van ideje életnek, van halálnak,
De Benne élünk és Belé halunk.
Hát hogy lehetne nem virrasztanom,
Nagypéntek is van: elharapja nyelvét
Csengő harang s az elnémult Misét
Csukló kereplők kí­sérik a sí­rba.
De a sekrestye kisöpört zugában
Repesve várja a Húsvét Gyertya,
Hogy az oltárra szálljon, fellobogni
A Boldog bűnnek az Alleluját.
Minden Istené, minden Istené!
Mi vagyok én, hogy nemet mondjak arra,
Amire legyen-t mondott az Ige?
És mi van, amit nem ez a legyen
Hí­vott levővé, és ki van, aki
Nem a legyen levésén dolgozik?
A mindenségben nincsen munka más:
Az Isten nagy Kalandja egyedül
És ezen belül az én csepp kalandom.
Hát hogyne állnám, most és mindörökké
Amit a Terv elé í­r szabadon!
Megyek, futok sorsom görbéin át
Az Isten ujja í­rta egyenesben.

Odamentek és odamennek ők is
Előbb-utóbb, a szépek és a jók,
A nyolcezer, meg a nyolcmillió.
Azon az úton mentek ők is el.
Ki egyenest, ki útvesztőkön át.
Az egyik énekelve, szabadon,
A másikat az ösztön karikása
Tereli arra, mint rúgós csikót.
Van, aki mankón, van aki rabautón,
Vagy ólomzáras bűzhödő vagonban,
De megtalálja mindenük a helyét
A Világút rengeteg betonján,
A Rajz szerint. – Nem, nem haltak meg ők!
Amerre nézek, utcán, ablakon
Templomhomályból, börtönrács mögül,
Futószik mellől, lobogók alól,
Tárnák torkából, szomjazó mezőkről
S az integető horizont ködéből:
ők néznek reám: ők és fiaik,
Lélekben eggyek, Szentlélekben eggyek.
A földre hajtom remegő fűlem:
Hallom, hallom pihegni és dobogni
A pattanásra szomjazó magot!
A magot, melynek elvetője voltam:
Jó helyről vettem, és jó földbe hullott:
Nem félek fagytól, egértől, aszálytól, –
Illő időben országosra nyitja
Tömlői mellét a nagy Öntöző,
És ád esőt és napot és malasztot
És mindent bölcsen és törvényesen.
Az én törvényem itt: virrasztani
És imádkozni és menni utamon.
És hogy ne mennék most is boldogan,
Minden hajnalban újuló inakkal,
Mint nászteremből ifjú óriás.
Útvonalam fölséges labirintja
Ki van göngyölve szí­vem asztalán.
Magam rajzoltam repeső kezemmel,
De vállamon keresztül ujjamat
Kézzel vezette a Kigondoló.
És ő is indí­tott az útra el:
Megveregette a napszí­tt gyerekarcom,
És feltarisznyált minden úti jóval,
Botot, térképet adott a kezembe
S csak annyit mondott:
Mitte sapientem!

Hatvan kanyart megjártam becsülettel. –
Most mondanám fel a szolgálatot,
Most, mikor éppen kezdem érzeni,
Hogy kellek, jó vagyok ez istenáldott,
Istenszerette, ember-nem-szerette,
Maga-feladta, Isten-fel-nem-adta
Szegény hétrongyos drága szent hazának!
Most, most, mikor a fél kezem öt ujja
Sok megolvasni: még hányan vagyunk!
Most, most, mikor a szomjas böjti szél,
A száraz ég, a tikkadt utca-járda,
Elmorzsolódó és épülő romok
És halovány piros emberek
Mind egyet sí­r, egyet rikolt felém:
A Krisztus, a Krisztus, a Krisztus nevét!
Most, most, mikor mást álomban sem hallok,
Csak őt… Menjetek… Vegyétek a Lelket!…
Ingyen kaptátok, adjátok is ingyen…
Minden népnek… Vegyétek és vigyétek…
Most a nagyhéten, most álljak ki én?
Most, most, amikor… Jaj, Kí­gyó, el ne hallgass,
Hiszen káromló nyelved tűhegyével
Te is csak őt, csak őt mondod nekem.
Minden népeknek, Minden embereknek.
Az igét is, a kelyhet is, a dalt is!
Jaj, el ne hallgass, el ne távozz tőlem,
Sziszegj és szúrj és ostorozz, netán
Elnehezedjék pillám a sötétben
S pihenni dőljek. – Vettem és viszem.
Kí­sérj, Kí­sértő! Köszönöm.
Gyerünk.